http://www.citatum.hu/szerzo/Popper_P%E9ter

Az utóbbi időkben nem tudtam elég markánsan elnyomni a stúdiófotózás iránti szenvedélyemet, rákaptam a vakuzásra, mindenféle eddig lenézett fényjátékra. Vettem is derítőernyőt, szinkronkábelt, miegymást, de ami a legtöbb pluszt adta: Szilvivel elmentünk a fenyertek.hu által szervezett portréfotós workshopra.

Az igazság az, hogy eléggé izgultam előtte. Tuti buktának éreztem, mindenki jobb lesz nálam, ott fogok szerencsétlenkedni és visszahúzom őket, annyira kezdő vagyok hogy nem is fogok profitálni a helyzetből, stb. Érdekes volt megélni ezt a parát, teljesen más volt, mint a standard önbizalomtúlcsordulásos hétköznapjaim. És persze teljesen alaptalan - nagyon jó csapat jött össze, és a szervezők is jó érzékkel segítették a közös munkát.

De miről is szólt ez az egész? Persze nem úsztuk meg az elméleti alapokat, a kemény és lágy fény közti különbséget, a Rembrandt-világítást, a színhőmérséklet-kompenzációt, és a hagyományos strobizmusokat, de ebben is volt hasznos információ. Ami viszont nagyon jó volt, hogy ki is próbálhattuk, amiről beszélünk. Fényképezés falról pattintva, derítőlap és hajfény belövése, kommunikáció a modellel.

Ez utóbbi volt számomra a legnagyobb újdonság. Nagyobb, mint hogy le kell szoknom a záridő állításáról, ha vakuzom. Hogy a portrénál nem az az elsődleges technika, hogy addig sétálok, amíg egy jó képet kapok, vagy addig állítgatom a témát, amíg minden klappolni kezd. Hanem hogy szólhatok neki, "most jó, csak a szemeddel nézz a jobb vállam fölött fél méterre, és azt az előbbi mosolyt kérem". És ha jót mondok, jó lesz a kép.

Fantasztikus volt látni, hogy a modell mennyire partner ebben. Bármi hülyeséget kértünk, megtette. Nézett fel, le, ránk és oldalra. Fordult felénk, el, jó, most a bal válladat ejtsd le egy kicsit. Nézz úgy, mintha kívánnál. Támaszkodj a levegőbe, mintha könyökölnél. Nem, mégis a fejedet fordítsd kicsit felfelé, de ne dőlj hátra, jó, köszi... jó lett!

Cserébe ránk, fotósokra hárult az a rész, hogy komponáljunk, világítsunk, szervezzünk. És ez a része még a sok segítséggel együtt is marha nehéz. Egy arcot jól lefényképezni sokkal nehezebb, mint bármi házat vagy tájat. Sokkal több szöge van, ráadásul vannak pontok, amiket muszáj jól exponálni (pl. a szemeket nem lehet fókuszon kívülre tolni úgy, mint a tájképben az épp oda nem illő építkezést). A fények sem esetlegesek, itt nekünk kell az árnyékokat is megtervezni. Úgy, hogy azért aminek kell, az kapjon fényt, emeljük ki a kontúrokat, adjunk formát az előnyös vonásoknak, de vegyük el a hangsúlyt az előnytelenekről.

És csak utólag, a fotók vizsgálata során látom, mennyire nem megy. Túl mély a szemen az árnyék. Kilóg a váll. Az áll összeolvad a nyakkal, nem látszik az arc széle. A súrlófény kiemeli a bőr egyenletlenségeit. A hajfény nem elég markáns, vagy túl csillog. Az orr kilóg. Technikailag jó, csak a modell pont nem vág érdekes arcot.

Úgyhogy gyakorolni kell. Otthon, ministúdióban a világítást, és valahogy valahol valakivel a modellfotózást. Mert rém jó móka.

Ez itt egy nagyon jó olvasnivaló. A szokásos magánéleti tanácsadó rovat az újságban "annyira fáj a hörcsögöm elvesztése, vajon vegyek újat ha az is elpusztul majd"-szintű kérdésekkel. A különbség az, hogy a tanácsadó a közgazdaságtan eredményeit felhasználva elemzi a helyzetet, majd ad tanácsot. A hörcsögnél például kiszámolja a gyász várható költségét az X évre vetített hörcsögöm van hasznossággal szemben.

Felüdítő olvasmány, mikor az ember már belefáradt a munkahelyi konzulensemocionáltságba.

- de várj csak, milyen beállításokkal szeretnéd?
- azt akarom, hogy a kép mélysége kicsi legyen. fa, párkány, minden, közel egy síkban. csak semmi perspektíva.
- akkor még messzebb kell menned, és erősen rázoomolni
- innen nézve minden kb. ugyanolyan távol van, szerintem f/5,6 -tal simán menne
- viszont verőfényes az idő, és a lencséd f/8 -on rajzol a legszebben
- végül is... ez egy "nem érdekel" expozíció lesz, arról meg Bryan Peterson azt írta, hogy állítsuk a blendét nyolcasra, és lőjünk.
- mondjuk lehet, hogy bemozdulna
- ááá, 1/250-et mérünk, még a reciprok szabály szerint is jók vagyunk. különben is, 1/50 -ig általában biztos a kezem
- akkor mehet?

- várj, még ellenőrzöm a beállításokat. raw, auto wb, az mondjuk raw-ba úgyis mindegy, blende előválasztó mód, spot fénymérés...
- miért spot?
- mert szeretek játszani vele. figyelj, rázoomolok a párkányra, megnézem, rázoomolok a házfalra, azt is megnézem, az árnyékot és a fát is mind mind megmérem...
- de mire jó ez?
- a párkányt világosszürkének szeretném, úgyhogy azon fogok mérni, és +2/3 EV-vel fogom korrigálni a mért értéket. csak meg akartam nézni, hogy az árnyékon, vagy a fa világos részein nem vesztek-e ilyenkor részleteket
- mármintmivan?
- otthon megnéztem, raw-ba fotózva +/- 3EV a részletgazdag tartományom. az árnyék -3 a párkányhoz képest, a levelek, amik pont hátulról kapják a fényt, +2. van egy-két csúcsfény rajtuk, de az kiéghet. így beleférek a 6 tartományba, nem kell nagyon varázsolnom
- dehülyeség, hát nem olyan lesz a kép, mint amit itt látsz? katt, már a raw-t se értem
- a cél, hogy ne fénymásolatot készítsek, hanem a képből a legtöbbet hozzam ki. mikor a raw-t majd előhívom, még külön játszhatok a kontraszttal, színtelítettséggel, stb. most úgy szeretnék exponálni, hogy lehetőleg minél több információ belekerüljön.
- ja, tényleg, a fekete/fehér mániád. egyáltalán, ez hogy néz majd ki?
- hát, a fal-kő kontraszt elég erős lesz, jól kiemeli majd a csipkéket. az árnyékokon lehet, hogy kéne gyengíteni majd, a lomb viszont kicsit túl világos lehet, összemosódhat a köves részekkel. Arra meg egy szűrőt fel kell rakni.
- nem túl sok photoshop ez?
- á, ez még mind olyan, amit analóg eszközökkel is csináltak a fotósok. Ansel Adams szerint pont ez az a plusz, amit meg kell tennünk, hogy a képeink ütősek legyenek.
- dehát Ansel Adams elveivel voltaképp nem értesz egyet
- viszont megtanulni, begyakorolni azért még nem késő

- jó, kattintásra készen, minden beállítva, mi legyen a képen?
- amit kitaláltam. balra ablak bevágva, jobbra fa, alul párkány
- hogyan kell zoomolni hozzá?
- simán, addig tekerem, amíg az elemek a helyükre kerültek. ahová elképzeltem.
- ott vannak?
- hát... kicsit még menni kell hozzá hátrafelé, meg innen alulról annyira nem jó...
- felállsz a padra?
- fel hát. így, most a fa pont jó helyre lóg be...

KATT

(na ezért nem tudok másokkal közösen fotózni, mert közben minden képhez ennyit kell beszélgetnem magammal)

Ansel Adams felfedezte, hogy a fényerő változása különböző mértékben képződik le a filmre, majd utána a papírra, és - bár intuitíve rém jó képeket készített - formulákat akart alkotni rá. Korrekt, tanítható és tanulható szabályokat. Ennek lett az eredménye a Zone System, amit vállrándításos flegmatizmussal Zónarendszerként fogok emlegetni.

Mérjünk fényt egy középszürke standard fecnin. Kapunk egy értéket. Hívjuk ezt Zone V (római 5) megvilágításnak. Hívjuk továbbá a tök fehéret Zone X-nek, a teljesen feketét pedig Zone 0-nak. Azaz van egy tizenegy elemű skálánk, aminek a közepe a középszürke, az alja a töksötét, a teteje meg a tökvilágos lesz.

A köztes fényértékeket a köztes pontokra tudjuk képezni: Zone I a minimális részleteket mutató fekete, Zone II lesz az a fekete, ahol már némi textúra is felsejlik, és hasonlóan Zone VIII a gyenge textúrát még mutató fehér, Zone IX a már csak minimális foltokat tartalmazó fényes terület.

Ezek szerint a kompozíció fénytartományára értelmesen a II..VIII tartomány használható, ha valami mélyárnyékot vagy csúcsfényt ennél fényesebbre akarunk venni, akkor arra még van +/- két értékünk. Textúradús részletet ábrázolni pedig a III..VII zónatartomány alkalmas.

Jön a varázslás: készítsünk fotót, majd hívjuk elő a negatívot. A zónák itt is meglesznek, Zone 0 lesz a tökfehér (merthát negatív), Zone 10 lesz a teljesen fekete. Fotózzuk papírra, itt is lesznek zónáink, Zone 0 a telifekete, Zone 10 a teljesen fehér.

Azaz normális munkamenet mellett a mért zónákból nekik megfelelő negatív zónák, majd abból a nekik megfelelő papírzónák keletkeznek. Ami a fényméréskor Zone V-re esett, abból a papíron is Zone 5 lesz, középszürke. Lefényképeztük a valóságot.

A varázslás második gesztusa: határozzuk meg mi az expozíció zónáit. Találjuk ki, mit szeretnénk középszürkének láttatni, és mérjünk fényt azon, azaz helyezzük a V. zónába. A kép többi része expozíciós értékenként fog más zónákra esni - a -1 EV -1 zónának fordul majd le.

A varázslás harmadik mozdulata (lassan már kilátszik a nyúl a kalapból): az előhívás, majd később a papírra fényképezés során is módosíthatunk a zónák leosztásán. A képünkön a legsötétebb részlet Zone II, a legvilágosabb meg csak Zone VI? Növeljük a kontrasztot a negatív előhívásakor, hogy a negatív már 2-8 zónákra essen (az elején láttuk, hogy ez a maximális, értelmes textúrát ábrázolni tudó értéktartomány). Túl világosak a fehérek, mondjuk Zone IX-be esnek? Csökkentsük a kontrasztot. Ha túl magasan vannak, akár direkt alul is exponálhatunk, majd a kép kidolgozása során emlékszünk rá, és korrigálunk.

Az eredmény? A papírképen (merthát ez a cél) maximálisan ki tudjuk használni a kontraszttartományt. Akkor is, ha a valóságban nem olyan volt. Merthogy Ansel Adams szerint a fotó célja nem a másolat készítése - kit érdekel, hogy a téli vihar pont úgy vonult-e el? A lényeg, hogy a képe ütős, áthozza azt az érzést, amit a művész a helyszínen érzett.

A Zónarendszer konkrét kompozíciós lépéseket is ad: a technológia adottságai miatt a legsötétebb, még részletgazdagnak szánt területen kezdjünk, azt állítsuk a Zone III-ra (azaz a mi nyelvünkön: fényt mérünk rajta, és -2 EV-n exponálunk), majd mérjünk fényt a legvilágosabb részen - ez majd az utómunkát határozza meg. Tudunk kontrasztosítani (ami a sötét részeket többé-kevésbé helyben hagyja, a világosokat meg eltolja akár 3 értékkel), vagy kontraszttartományt összenyomni (megmenteni némi túlvilágított részletet, azaz a világosokat redukálja akár 3 értékkel). A tényleges kép majd az expozíció és az előhívás eredőjeként áll elő.

Hogy mit jelent ez az egész nekünk, akik határtalan digitális csodákkal járjuk a világot? Sokat. Egyrészt ez egy használható technika - csak minden, amit Ansel Adams leírt, fordítva kell venni, azaz a legfényesebb részletre mérni a fényt, és inkább alulexponálni mint túl. Ez egy kicsit macerásabb, mint használni a mátrix mérési módot (nekem például még nem megy), de némileg nagyobb kontrollt ad a mi kezünkbe - és végül is, nem a gép készíti a képet. Arra azért figyelni kell, hogy a szenzor + JPEG dinamikus tartomány nem olyan nagy, mint a nagyformátumú negatívos gépeké, a gyakorlatban a mi skálánk a 0..10 helyett csak 1..9, és minden számot egyel szűkebbre kell venni. Ellenben azt vettem észre, hogy a RAW-é pedig szélesebb, EV-5 -ön exponálva még meg tudtam menteni némi minimális árnyékokat.

A másik, talán fontosabb tanulsága a Zónarendszernek: a kép az előhívás során válik azzá. Nem elég kattintani (akármilyen megfontoltan bár), a keretezés, expozíció beállítása, fényválasztás csak a munka fele. A munka másik fele, az előhívás, nem spórolható meg - enélkül ugyanis csak drága fénymásolók vagyunk, nem kreatív művészek.

Mármint Ansel Adams szerint.

Szerintem mondjuk az ő képi világa a mai fogalmak szerint a HDR, a mesterségesen kiszélesített kontraszttartomány, ami annyira nekem nem tetszik. Azért mindent megteszek, hogy megtanuljam a módszerét.

Eszterházy-kastély, Fertőd.

A hely viszont nagyon bejött. Szép a park, még nem volt idejük az embereknek lelakni. Rendezett, sok zölddel, tele pavilonokkal, nagy, nyugodt vízfelülettel, ami szerencsére pont naplemente irányba van tájolva. Nem tudom, hogy mindig ilyen-e, de pl. nem volt tele kutyákkal, és mivel elég hideg este volt, úgyhogy emberekkel sem. Simán el lehetett húzódni, és magunkra maradni a naplementével.

Sajnos újabban hamar sötétedik, nem tudtam elég korán kiérni. A nap abban a percben bukott be a hegyek mögé, hogy odaértem, és elővettem a felszerelést. Ezért aztán az ISO felcsavarásával, meg esti képek készítésével kellett kisérleteznem.

Az esti képeket különben szeretem. Rájöttem, hogy tetszenek az olyan képek, ahol a fény kimossa a színeket - vagy azért,  mert nappal szembe fotózok, vagy mert köd van, vagy mert már esteledik, és ilyenkor nem olyan intenzíven rikítóak a színek a képen - ezek valahogy jobban bejönnek nekem. Itt volt alkalmam kiélni e vágyamat.

A másik, amire rá kellett jönnöm, hogy a képeim unalmasak, nincs miért megnézni őket. Ákos mondott egy idézetet valakitől, ő se tudta kitől, miszerint minden tájképbe kell komponálni előre egy sárga falevelet. Azaz kell a képnek valami téma, ami miatt érdekes lesz. És sajna a sok vonal, színkontraszt, harmadolás közben nálam pont ez marad ki.

Ettől támadt a fekete-fehéres ötletem. Talán az segít fókuszálni. Ráadásul, mint fentebb írtam, amúgy is szeretem a színhiányos képeket. Talán bejön.

Mindenesetre a Kopaszi-gátra kimegyek még egyszer nappal is.